Közben újra tél lett itt mifelénk. Csodaszép tél. Mire Rétyen a hófogókat begyűjtötték, a hó elkezdett az úton garázdálkodni. Utazást nehezítő porozóban kellett itt átmenni, de még a falvakban is az volt az érzésünk, hogy mindjárt ellep a hó mindent: utcát, házat egyaránt.
Sok szép helyen megfordultunk, és volt olyan helység is, amely igazi meglepetésként hatott ránk.
Megérkezésünk is hangulatos volt. Kanyarodtunk toronyiránt, amikor egy pompás, nagy, kivilágított épület mellett haladtunk el. Ide kellett nekünk betérni, mert ez volt a parókia.
Benn kedves, vendégszerető emberek vártak. Később a templomban is ugyanezt tapasztaltam. Minden nagy hatással volt rám, minden egyedinek tűnt és őszintének. Aztán megfogalmaztam magamnak, hogy ez is az ÚR ajándéka volt számomra, mert rácsodálkozhattam a szépre, a kellemesre, közelinek érezhettem a Teremtőt. Valahogy úgy ahogy a zsoltáros tapasztalta meg amikor Istenben gyönyörködött.
Szeretném megőrizni ezt az élményt azért, hogy ne feledjem el, van amiben, főleg Akiben gyönyörködni. Lelki felüdülés ebben részesülni.
A zsoltáros hozzáteszi, hogy annak aki gyönyörködik az ÚRban, megadja az ÚR szíve kéréseit (Zsolt 37,4). Lehet ennél jobb a helyzet?
Azon az este a havazás hazáig kísért. Itthon már csak ketten voltak talpon, a két főszakács. Mert amíg mi távol voltunk, ilyen menü került az asztalra:
Itthon elmeséltem a bibliakörös nőknek az élményeimet. Nemsokára együtt térünk vissza Szárazajtára - ha Isten is úgy akarja. De addig is van amire lelkesen készülni. Megszoktuk már, hogy szívünkben melengessünk egy-egy tervet. Legyen az ÚR előtt kedves szívünk kérése!